Bejelentés



versesfüzet
"a versből mindíg szeretet fakad"

MENÜ










Keresés a honlapon





A bosszú népe Úgy tenne jégre, Hogy ne is vedd észre, Hogy elpusztít A lélek üressége, A mérce kettőssége, Egy bosszúálló isten Torzult tükörképe E szorgos nép, ha perbe fog, Téged elevenen tűzre dob, A harag réme, a béke vége, Tombol a bosszú népe. A bosszú népe Úgy tenne jégre, Hogy ne is vedd észre, Hogy elpusztít Ne szabadkozz: Te szabad vagy, A hatalmad magadnak akartad, Hát szabad-e hagynod, hogy fúrja-tépje Hazádat folyton a bosszú népe? Félnek tőled, rettegnek, És inkább elevenen esznek meg, Csak nehogy el tudd mondani végre, Hogyan gyűlöl a bosszú népe. A bosszú népe Úgy tenne jégre, Hogy ne is vedd észre, Hogy elpusztít A gyűlölet rabja Majd kiforgatja Minden szavamat és átkoz Mert aki brancsoknak tagja, Az ukászba kapja, Hogy üssön, ha nem tartozol a párthoz. A bosszú népe Úgy tenne jégre, Hogy ne is vedd észre, Hogy elpusztít Dúdold ezt a dalt, És aki gyűlöl majd érte, Az lesz a bosszú népe. „A morál területén végbemenő rabszolgafelkelés azzal kezdődik, hogy maga a ressentiment (neheztelés, "bosszú") alkotóvá válik és értékeket szül: az olyan lények ressenriment-ja, akitől a tulajdonképpeni reakció, a tett reakciója, távol marad, akik csak egy képzeletbeli bosszúval kártalanítják magukat …. Milyen tisztelettel adózik egy előkellő ember az ellenségeinek! - az ilyesfajta tisztelet már önmagában híd a szeretethez … Hiszen önmagának akarja az ellenséget, mint egy kitüntetésként, mert nem visel el más ellenséget annál, mint akiben nincs semmi megvetnivaló és nagyon sok a a tisztelnivaló! Ezzel szemben képzeljük el azt az „ellenséget”, akit a ressentiment embere talál ki magának - és épp ebben rejlik tette, alkotása: kitalálta a „gonosz ellenséget”, „a gonoszt”, mégpedig mint alapfogalmat, amiből aztán kialakítja a „jó” képmását és ellenképét - saját magát!” Amióta emberek élnek, embernyájak is voltak (család-csoportok, községek, törzsek, népek, államok, egyházak), s az engedelmeskedők száma mindig óriás volt a parancsolók kicsiny számához képest. Ha tehát megfontoljuk, hogy az engedelmesség eddig a legtöbbet gyakorolt, legállhatatosb emberi tulajdonság volt, könnyen föltehetjük, hogy ma körülbelül mindenkivel veleszületik az engedelmesség »szükséglete«, mint amolyan formális lelkiismeret, mely megszabja: »ezt a dolgot föltétlenül meg kell tenned, amazt föltétlenül abba kell hagynod«, - szóval: »kell«. Az ember ki akarja elégíteni e szükségletét, tartalmat akar neki adni; erejéhez, türelmetlenségéhez és feszültségi fokához mérten mint mohó vágy nem igen válogatós, s mindent elfogad, amit különböző parancsolók - szülők, tanítók, törvények, osztályelőítéletek, közvélemény - fülébe kiáltanak. Az emberi fejlődést az korlátozza, tartja fel hosszasan és teszi retrográddá, körbenforgóvá, hogy az engedelmesség »nyájösztöne« átöröklődik, a parancsolás művészetének óriási hátrányára. Ha elgondoljuk ez ösztön legszélsőbb kicsapongásait, végül jóformán hiányozni fognak a parancsolók és függetlenek; vagy bensejüket rossz lelkiismeret kínozza s szükségét érzik az önmegtévesztésnek, hogy parancsolhassanak: t. i. úgy tesznek, mintha ők is csak engedelmeskednének. Európában ma valóban ez az állapot uralkodik: én a parancsolók erkölcsi kétszínűséget látom benne. Rossz lelkiismeretüktől csak úgy tudnak szabadulni, hogy ősi vagy felsőbb parancsok végrehajtóinak hirdetik magok (őseikre, az alkot-mányra, a jogra, törvényre, sőt istenre is hivatkozván), vagy pláne a tömeggondolkozásmódtól tömegelveket kérnek kölcsön: például »a nép első szolgái«, vagy »a közjó eszközei«. Másfelől az európai nyájember úgy viselkedik, mintha ő volna az egyedül jogos emberfaj, s mint az ember tulajdonképeni erényeit dicsőiti saját tulajdonságait, melyeknél fogva szelid, simulékony, s a nyájnak hasznos, vagyis a társasérzéket, jóakaratot, másra való tekintetet, szorgalmat, mértékletességet, szerénységet, elnézést, részvétet. Ám vannak esetek, mikben nem mondhatnak le az irányítókról és vezérürükről, s ezért rengeteg sokat kisérleteznek, hogyan lehetne a parancsolókat okos nyájemberek összehozásával pótolni: a képviseleti alkotmányok mind ebből fakadtak. Hogy mégis mekkora jótétemény és megváltás egy elviselhetetlen nyomástól ezekre az európai nyájállatokra nézve, ha megjelenik köztük egy-egy föltétlen parancsosztó, arra az utolsó nagy bizonyságot Napoleon hatása szolgáltatta: e hatás története szinte egy ama nagy boldogság történetével, melyet az egész század legértékesebb emberei és percei révén ért el." Fridrich Nietzsche










Ingyenes honlapkészítő
Profi, üzleti honlapkészítő
Hirdetés   10
Végre értem amit angolul mondanak nekem, és megértik amit mondok.

KÖSZÖNÖM NOÉMI!